Menekülthelyzet. Akit érdekel a téma az sok mindent olvashat a témáról, akit nem érdekel az pedig csak legyint egyet vagy felháborodik az egészen.
Keleti. Kelet és Nyugat kapuja. Tegnap ismét kinéztem a környékre. Úgy időzítettem a postára menetelt, hogy este fél kilenckor arra járjak.
A helyzet számomra egyszerre borzasztó és szívmelengető. Borzasztó egyrészt, mert embereknek amellett, hogy hátra kellett hagyniuk korábbi életüket s eljönni az idegenbe, ilyen állapotokban kell átvészelni egy hosszabb időszakot. Borzasztó, mert a teljes bizonytalanságban kell türelmesen várniuk, hogy most mehetnek vagy maradniuk kell, hogy elérik-e Némethont, vagy egy menekülttábor hosszabb távú lakóivá lesznek. S szívmelengető is, mert az egészből sugárzik az emberség. Mikor a Keleti tágra s nagyvonalúra szabott aluljárórendszerébe mostanság lemegy az ember, egy zsúfolt közel-keleti negyedet talál: sátrakban, matracokon, vagy csak magán a padlózaton fekvő, ülő s beszélgető emberek vannak mindenfelé, akik közt szinte csak keskeny kis passzázsokon lehet közlekedni. De az ott lévők viselkedése a lényeges: úgy érzi az ember, mintha külön kis világba érkeztünk volna. A gyerekek játszanak a földön az autókkal, gurulnak a kis motorjaikon - rájuk nagyon kell figyelni, nehogy az ember véletlen nekik ütközzön, hiszen mint minden gyerek, ők is belefelejtkezve a játékba, nevetgélve élvezik az akadálypályává vált aluljáróban való közlekedést. Aztán ott vannak a tizenévesek, akik mintha csak a megboldogult Gödör körül ücsörögnének, s megvitatnák a világ nagy kérdéseit, dolgait, hol mosolyogva, hol borús tekintettel. A fiatal felnőtt férfiak láthatóan igyekeznek minél több információhoz jutni egymástól, idegenektől, s a felszínen egy-egy sajtósnak is nyilatkoznak, akik tágra nyílt szemekkel nézik a történéseket. Nők körül családjaik gyülekeznek, s beszélgetnek teljes természetességgel. Egy-egy pár tagú kamasz csoport a tömeges pihenőhely szélére vonulva játszik vagy beszélget elvonultan. Társadalom a társadalomban ez. És bármikor besétálhatsz a közepére, átmehetsz rajta keresztül-kasul. Hihetetlen hogy ez itt történik meg Budapesten, itthon… otthon.
Az egészben a Türelem a legnagyobb csoda, hogy még az nem fogyott el. Fantasztikus az is, hogy viszonylagos tisztaságban vannak ezek a több ezer kilométerről vándorolt emberek, tiszta ruhában, rendezetten. Azért ez az igényszint mutat valamit.
Miközben az ember átvág a tömegen, elgondolkodik hogyan is illik ilyenkor viselkedni. Leszegett fejjel menjen végig, vagy érdeklődő tekintettel, vagy… Aztán végül a környezeti ingerekre reagálva, teljes természetességgel, hol mosolyogva, hol megdöbbent arckifejezéssel, hogy érdeklődő tekintettel mentem keresztül a tömegen. Az is eszembe jutott, amit még pár hete hallottam, hogy félnek egyesek itt átmenni. Nem jött semmi ilyen érzés bennem. Biztonságban éreztem magamat, mivel szinte baráti az a légkör, amiben ezek az emberek léteznek a Keleti aluljárórendszerében, 2015 szeptember 3-án, este fél kilenckor. Nem bántani jöttek ide – azaz utaznak át, mert nem ide jöttek - bárkit is, hanem egy jobb, élhető élet reményében. Átutazók ők. Átutazók a halál és a reményteli élet, az odaveszett múlt s a bizonytalan jövő között. Néha úgy is éreztem, mintha nem is látnának, mintha két külön dimenzió találkozna, s úgy haladnék át köztük, hogy észre sem vesznek. Idegen vagyok. Idegen nyugati a Keletiben.
Persze fölmerül az emberben a kérdés: ezek között a menekülő emberek között vajon ott vannak-e az ISIS embereiből is páran? Szinte biztos, hogy igen a válasz. Biztos, hogy eljutnak Nyugatra olyan elemek is, akik miatt majd félelem tölti el Európát. Most sok mindenkit befogadunk, mert be KELL hogy fogadjunk. Kinek emberségből, kinek keresztényi kötelességből, kinek liberalizmusból jön az érzés, de a befogadás egyértelmű. A kérdés csak az, hogy mikor kezdődik el az európai államok rémálma, a harc a belső ellenséggel, a fanatistákkal. Mert hogy ez el fog kezdődni nemsokára, az szinte biztos. S akkor vége lesz ennek az általunk ismert és élvezett európai szabad világnak. A változás megkezdődött, s már nincs visszaút. Nincsen.
