Kőbánya. Emlékszem, egyik első középiskolás fogalmazásunkban a városról kellett írni, ahol élünk. Én ekkor még nem sokat tudtam a Rákosmentén túli világról, én, akinek ekkor a belváros az Örs vezér tere volt, és a Népstadion metrómegálló, mikor mentünk az Árpád-hídnál lakó rokonokhoz vendégségbe. Ebben a fogalmazásban leírtam többek között, hogy a városnak, Budapestnek vannak szép részei, és olyan szörnyűségek is, mint Kőbánya. Upsz. Pedig már akkor is ismertem Kőbányát, csak nem értékeltem, és csak a gyárakat és panelokat vettem észre. (A gyárakról még szólok egy másik posztban terveim szerint.)

Kőbánya 1873. óta Budapest része - az előtte lévő időkből azt emelném ki, hogy több híres középületünk, mint pl. az Akadémia kövei is az itteni kőbányákból származnak, s e bányák járatai ma is a föld alatt húzódnak. Ekkor Pest külső kertvárosi részeinek legkeletibb része, így nem csoda, hogy a peremterületekre települt többek közt az Új Köztemető és a Kőbányai Sörgyár, sok egyéb ipari, és a város belsőbb részeibe kevésbé való létesítményekkel együtt, melyek aztán Nagy-Budapest létrehozásakor hirtelen a város közepén találták magukat - ugyanis Kőbányán van Városunk mértani középpontja. A gyárak mellett Kőbányának a Rákos-patak mellett húzódó lápos területe különleges természeti érték, s országos jelentőséggel bír - bár jól elfedik a közutakon haladók elől az előtte húzódó ipartelepek.

Na de amit most ebben a posztban írni szeretnék, az a polgári város egy nevezetessége. Ugyanis Kőbányán egykor nagy élet zajlott. A Pataky Művház egyik vezetője egy városszociológiai szemináriumon meghívott előadóként csigázott föl ezzel a kijelentésével, és tényleg. Igazi polgárváros volt, kaszinóval, villákkal, és nem mellesleg jó közlekedéssel a Város belső területei felé - ha megnézzük, Budapest mai kötött pályás közlekedésének rajzait, szinte a régi Budapest városhatárai rajzolódnak ki, annak idején még jobban bevonták a külvárosokat a vérkeringésbe...
Kőbánya ugyanakkor egy multikulti hely volt. A dualizmus első évtizedei alatt arányaiban itt élt a legtöbb szlovák Budapest kerületei közül - számszerileg a Józsefvárosban -, és persze hagyományosan erős volt a sváb jelenlét - az én sváb felmenőim is innét származnak.
A kultúra ekkori fölfutásának nem is találhatnánk kitűnőbb emlékét, mint a Szent László templomot, melyet Lechner Ödön tervezett, és 1894-ben kezdték el építeni szecessziós stílusban. Személy szerint nekem kicsit mindig a kassai dóm jut eszembe róla - ami nem csoda, alapvetően a gótika vonalai határozzák meg a szerkezetet, íveket. Tetején Zsolnay-kerámiák mintába rendezve, belső tere neogót élményű, jelen állapotában pedig egyszerű fehérre meszelt falaival kifejezetten harmonikus benyomást kelt. A nagymamám szerint régen tele volt belül dísszel - gondolom úgy, mint a Mátyás templom, így nem is bárom, hogy most nem látszanak - még ha nagy művészeti értéket is jelentenek -, feltehetően pénzhiány miatt fedi őket az egyszínű festék. Az épület nemzetközi jelentőséggel bíró műemlék.

Személyes kötődésem a templomhoz, hogy a nagyszüleim az 1950-es évek elején itt esküdtek, és a dédnagyszüleim is az 1930-as években, s ha jól emlékszem a családfa-kutatásból, még az ükszüleim is is mondták ki az esküt egymásnak az 1900-as évek elején.

Aki teheti, nézze meg! A 28-as villamossal, vagy a 9-es busszal a Város belső részeiről is könnyen elérhető.