Jövök hazafelé a 24-es villamossal. Az utazóközönség természetesen elég színes. Mindig egy barátom szavai zengnek ilyenkor a fülemben - "Te olyan multietnikus környezetben laksz." Az egyik széken egy széki népviseletben lévő ötvenes nő ül, néz ki az ablakon. Nem nagyon néz az emberekre, kivéve, mikor felszállt két, szintén ötvenes nő, és beszélgettek. Ekkor ötlött belém a kérdés: vajon mit gondolhat róluk, rólunk? Milyen lehet idejönni a Kárpát-medence, a magyarság legnagyobb városába egy kis mezőségi faluból, ahol a népszokások nem egy holt skanzen kedvéért vannak, hanem a mindennapi élet természetes velejárói? Vajon mit szól ahhoz, amit itt lát? Mit gondol? Dekadensnek lát minket? Mert nekem talán ez lenne az első gondolatom. Előre kitépett, fenék alá letolt gatyában járó srácok, akik olyan felsőket vesznek föl, hogy a század elei konzumhölgyek elpirulnának, ha viselniük kéne. Ha már konzumhölgyek: a nők ma már úgy öltöznek, mint régen az előbb említett társadalmi réteg tagjai sem. Ez nem értékítélet, ez tény, nem elítélem, csak megállapítom. Az időseknek már nincs külön viseletük, ugyanúgy farmert és színes ruhákat hordanak, mint a fiatalok. Talán nem is csoda, hogy lanyhul a feléjük irányuló tisztelet, mikor az említett széki hölggyel egyidős nők egy része úgy kifesti magát, és olyan kivágott pólókban nyomul, mint a huszonéves lánya.
Mit gondolhatott ez az erdélyi asszony, mikor elkerülve hazulról meglátott egy olyan lányt, mint akivel ma is együtt utazott a villamoson: félig tüsire nyírt fej, a másik felén váll alá ér feketére festett haja, piercinggel az orrában, füleiben, nonfiguratív - már-már törzsi - tetkóval bal vállán. Megdöbbent? Viszolygott? Sajnálta? Vagy egyszerűen rácsodálkozott, hogy milyen sokszínű nagyváros ez a Budapest?
Mit gondolt ez a nő, mikor először látta, mennyi arab, távol-keleti, fekete, és még ki tudja milyen ember él otthonaként e városban? Emlékszem, mikor először láttam tiszta magyarsággal beszélő feketét, vietnámit, kínait, én nagyot csodálkoztam. Ma már természetes, hisz ők is magyarok - vagy előbb-utóbb valószínűleg azzá válnak -, részben annak is tekintik magukat, főleg, ha már vegyes házasságból születtek. Ma is ott ült egy félvér srác a 24-esen, széki asszonyunkkal szemben. Csörgött a telefonja, felvette, és teljes magyarsággal beszélte meg a találkozóját. Főhősünk látszólag rezdületlenül hallgatta. Lehet, megszokta már ő is. De mikor először látott ilyet, vajon mit gondolt? Csodálkozott? Engem ma már roppant büszkeség fog el. Igaz az, hogy mi egy igazi befogadó, hovatovább beolvasztó nép vagyunk, bekeverünk magunk közé mindenkit. Talán ez a túlélésünk egyik legfontosabb kulcsa.
Másik részről amiatt is büszke vagyok, hogy egy ilyen multikulti városban élhetek, ezt mondhatom magaménak. Józsefváros pedig talán az egész Város legsokszínűbb, legtöbb tájról érkezett embereknek - sokszor csak ideiglenes - otthont adó városrésze. Van itt magyar, szlovák, cigány - romungró, oláh, beás -, francia, minden tájról érkezett és minden nyelven beszélő fekete, orosz... stb. De mindig így volt ez. Józsefvárosban élt számszerileg a legtöbb szlovák a "boldog békeidőkben", sok némettel, magyarral, s ki tudja még kikkel.
Ezen túlmenően társadalmi rétegek szempontjából is igen változatosak vagyunk, mert rengeteg szegény él itt a kevés középosztálybeli mellett, de azért a Palotanegyedben és a Tisztviselőtelepen bizony élnek gazdagabbak is, s az újonnan épült lakónegyedek, lakóparkok is tovább színesítik e képet.
Egy szó, mint száz, érdekes ez a város. Egy vidékről, netán még távolabbról jövő embernek pedig kifejezetten az lehet. Szívesen elbeszélgetnék azzal a nénivel, aki ezt a bejegyzést ihlette. =)
