Június 4. van, a "Nemzeti összetartozás napja".

Ma 95. éve írták alá a trianoni békeszerződést/békediktátumot, mely formálisan is feldarabolta a történelmi Magyarországot. Ennek kapcsán jutottak eszembe a következők: valóban nem volt eddig tér a meggyászolására, ugyanis a két világháború között revízió hajtotta az ország vezetőit és a nép jelentős részit, utána pedig nemigen lehetett róla beszélni. Minden trauma meggyászolása fontos és szükséges dolog, ha nem akarjuk, hogy tragédia legyen a vége. A rendszerváltás sem hozta el teljesen a kibeszélést, csak a 2000-es évek közepétől igazi téma ez a közbeszédben. Aztán most kissé úgy érzem, átesünk a ló tulsó oldalára. A legutolsó világ végi kistelepülésen is van már Trianon-emlékmű - megesik, hogy európai uniós fejlesztési pénzből -, vagy legalább egy tábla vagy virágágyás. Szép dolog az emlékezés, nem is kell feledni és a határon túli magyarokat támogatni kell véleményem szerint a szülőföldön maradásukban, fejlődésükben - persze csak ha ők is maradni akarnak - nem gyámság kell nekik, hanem támogatás, ha igénylik. De mégis mit gondol egy román/ukrán/szlovák/szerb ember, aki meglátja ezeket a nagy-magyarországos virágágyásokat, emlékműveket, táblákat? A térkép ábrázolása még magyarázható, toleránsabb, empatikusabb szomszédaink talán még meg is értik: ez az emékezés egy formája. De mi van a revízionista szövegekkel, mint a "Nem, nem, soha!" vagy az "Így volt, így lesz!" és még sorolhatnám milyen kiírások, az un. Magyar Hiszekegyről nem is beszélve? Ezeknek a kiírásoknak a fölemlítése maximum a két világháború közötti időkre emlékeztet, nem Trianon tragédiájára. Apropó tragédia: mi is a tragédia? Az, hogy megtörtént, vagy maga az a folyamat a tragédia, ami odáig vezetett - a dualizmus korában meghozott s európában egyedülállóan modern kisebbségi törvény be nem tartása, az erőszakos magyarosítás, a kisebbségi kultúra elnyomása, a valaha volt hungarus államnemzeti tudat fölváltása az etnikai nemzettudatokra?
De visszatérve ezekre a furcsán nosztalgikus emlékezési helyekre: Hogy segítjük elő így a békés együttélést a szülőföldjükön boldogulni kívánó határon túli magyarjainknak? Ugye senki sem gondolja komolyan, hogy visszacsatolások lesznek, s hogy a revízió reális jelen korunkban?! Meg kéne már végre tanulunk együtt élni a múltunkkal és valaha volt kisebbségeinkkel akik most a szomszédos országok államaiban a többségi nemzet, és e szomszéd népekkel egyenrangú felekként közösen építeni a jövőt.

Íme egy tipikus emlékezési forma - amúgy szép megoldás - egy aglomerációs településről - kissé időutazós érzésem van, mintha az 1920-'30-as években lennénk:

S akkor most álljon itt két kedvenc versem e témában:

Juhász Gyula: Trianon


Nem kell beszélni róla sohasem,
De mindig, mindig gondoljunk reá.

Mert nem lehet feledni, nem, soha,
Amíg magyar lesz és emlékezet,
Jog és igazság, becsület, remény,
Hogy volt nekünk egy országunk e földön,
Melyet magyar erő szerzett vitézül,
S magyar szív és ész tartott meg bizony.
Egy ezer évnek vére, könnye és
Verejtékes munkája adta meg
Szent jussunkat e drága hagyatékhoz.

És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt a kedves Pozsony,
Hol királyokat koronáztak egykor,
S a legnagyobb magyar hirdette hévvel,
Nem volt, de lesz még egyszer Magyarország!
És nem lehet feledni, nem, soha,

Hogy a mienk volt legszebb koszorúja Európának, a Kárpátok éke,
És mienk volt a legszebb kék szalag,
Az Adriának gyöngyös pártadísze!
És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt Nagybánya, ahol
Ferenczy festett, mestereknek álma
Napfényes műveken föltündökölt,
S egész világra árasztott derűt.
És nem lehet feledni, nem soha,
Hogy Váradon egy Ady énekelt,
És holnapot hirdettek magyarok.
És nem lehet feledni, nem, soha
A bölcsőket és sírokat nekünk,
Magyar bölcsőket, magyar sírokat,
Dicsőség és gyász örök fészkeit.
Mert ki feledné, hogy Verecke útján
Jött e hazába a honfoglaló nép,
És ki feledné, hogy erdélyi síkon
Tűnt a dicsőség nem múló egébe
Az ifjú és szabad Petőfi Sándor!
Ő egymaga a diadalmas élet,
Út és igazság csillaga nekünk,
Ha őt fogod követni gyászban, árnyban,
Balsorsban és kétségben, ó, magyar,
A pokol kapuin is győzni fogsz,
S a földön föltalálod már a mennyet!
S tudnád feledni a szelíd Szalontát, hol
Arany Jánost ringatá a dajka
Mernéd feledni a kincses Kolozsvárt,
Hol Corvin Mátyást ringatá a bölcső,
Bírnád feledni Kassa szent halottját
S lehet feledni az aradi őskert
Tizenhárom magasztos álmodóját,
Kik mind, mind várnak egy föltámadásra

Trianon gyászos napján, magyarok,
Testvéreim, ti szerencsétlen, átkos,
Rossz csillagok alatt virrasztva járók,
Ó, nézzetek egymás szemébe nyíltan
S őszintén, s a nagy, nagy sír fölött
Ma fogjatok kezet, s esküdjetek
Némán, csupán a szív veréseivel
S a jövendő hitével egy nagy esküt,
Mely az örök életre kötelez,
A munkát és a küzdést hirdeti,
És elvisz a boldog föltámadásra.

Nem kell beszélni róla sohasem
De mindig, mindig gondoljunk reá!

József Attila: A Dunánál (részlet)

...

Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt -
ez az elmulás. Ebből vagyok. „Meglásd,
ha majd nem leszünk!...” - megszólítanak.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős -
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!

A világ vagyok - minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e multnak már adósa
szelíd jövővel - mai magyarok!

... Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.