Olyan hatalmas szerencsében van részem, hogy mind a négy nagyszülőm él. Mivel holokauszt emlékév van, így főleg az ő, világháborús és zsidókra vonatkozó emlékeikre térnék ki. Ezek személyes emlékek. Szubjektívek, ezáltal nem állítom, hogy az objektív igazságot tartalmazzák, csupán az ezen személyek által átélt, és mára megmaradt történések emlékeit, érzéseket tartalmazzák.
Emléktöredékek:
Nagyapám, 79 éves, magyar: Egy, ma Hajdú-Bihar megyéhez tartozó, Nagyvárad közeli kis faluban lakott gyerekként. A faluban élt kb. 3-4 zsidó család. A gyerekekkel együtt jártak iskolába. Mindenki tudta, ki a zsidó, de nem volt nagy ügy. Ezen családok kereskedők voltak, ők voltak a helyi vegyeskereskedés, és egyéb kereskedő üzletek tulajdonosai. Az egyik család földművelő volt. Egyik nap e gyerekek nem jöttek iskolába, és e boltok nem nyitottak ki. Nagyapám emlékezete szerint nem tudták, mi történt. A földművelő család ott maradt, noha a kereskedő családfők testvére volt az apa. Később, hírekből, elbeszélésekből hallották, hogy elszállították őket táborokba. Senki nem tért vissza közülük.
Nagyanyám, 74 éves, sváb: A zsidókat Kőbányán keresztül tömegesen terelték, de Kőbányáról az általuk ismert zsidókból nem vittek el senkit. Aztán mégis kiderült, hogy vittek el. De egy sarki fűszeres embert ismertek jobban, akinek a felesége keresztény asszony volt. Őt nem vitték el. A dédnagyszüleim - nagyanyám szülei - és más sváb emberek rejtegették őt. Az egyik sváb rokonunkat is rejtegették ugyan ott, aki nem akart katonának menni. A kamrában - ami egy szekrény mögötti titkos ajtóból nyílt - és a padláson rejtőzködött - ahová e fölött a kamra fölött vezetett a lépcső. Ez a rokon tüdőgyulladásban meghalt. A kamra nagyon dohos volt. A zsidó fűszeres, akit rejtegettek túlélte. A háború után a korábban gazdag paraszt dédnagyanyámnak nem volt mivel etetni a megmaradt jószágokat. Ez a zsidó kereskedő adott neki hitelre takarmányt, terményt, hálából, amiért a dédnagyanyám nagyon hálás volt neki. (A dédnagyapám a díszszázadban volt - igazi német kinézete miatt, hiszen sváb is volt -, az oroszok bevonulása előtt mondták nekik, hogy vagy mennek a németekkel ki az országból, vagy a szovjetek agyonlövik őket, mert németnek nézik őket. Dédnagyapám 1947-ben tért vissza Dániából, Koppenhágából. De ez egy másik történet.)
Nagyapám, 86 éves, székely: a székelyföldi faluban nem volt zsidó akkor már. Korábban már Pestre jöttek, és az egyik egy gyárvezető lett, a másik a debreceni Arany Bika szálló vezetője - állítólag.
Nagyanyám, 80 éves, magyar: A Tisza menti faluban több zsidó család volt. A sarki mindenes ("fűszeres") kereskedő fiait jól ismerte, három fiú volt. A szülőkkel együtt elvitték őket valahova a Tisza közelébe - ahogy a falubeliek megtudták -, de két fiú visszatért még a háború alatt. A szülőket és a legkisebb gyereket elvitték táborba. A két nagyobb fiú a pincében bujdosott - ahol a bolt raktára is volt, tele ruhákkal - a háború alatt, majd a háború után tovább vitték az üzletet, a nagyanyám elköltöztéig biztosan. A falu többi zsidó lakosa sosem tért vissza.
Az elvitt zsidók házából a helyiek elkezdtek fosztogatni, elhordani a dolgokat. Volt, aki állítólag azért, hogy ha visszajönnek, megőrizzék nekik a dolgaikat. A dédnagyanyám 3-4 széket hozott el a visszatért fiúk házából. Visszatértük után a fiúk megkapták a székeket.
Érdekes és furcsa érzés a ember saját nagyszüleivel ezekről a néhány esetben sosem hallott történetekről beszélni. Kérdezzétek meg Ti is a környezetekben élő öregeket, mit éltek át.
Egyéb történetek a korszakból:
Székelyföld: A magyarok 1940. őszén bevonultak Észak-Erdélybe. A románok a székely fiatalok által gyűjtött fából korábban ortodox templomot építettek, nem sokkal a bevonulás előtt. Akkoriban sok ilyen épület született, és sok több családot igyekeztek meggyőzni, hogy írják alá, hogy románok. erre csak páran voltak hajlandóak a nem románok közül, kb. 4-5 család. A magyarok bevonultak, és a székely ifjak felgyújtották az említett román templomot. A románok a területet szabályosan átadták a magyaroknak. A visszavonuló, hátramaradt román utóörst, vagy mit a székely ifjak várták a Csíkszereda és Szentegyházasfalu között valahol, a Hargita lábánál az erdőben, az út mellett. Ledöntöttek egy fát, így a román(ok)nak meg kellett állni. A székelyek halálra verték ő(ke)t.
Székelyföld, az oroszok bevonulása (valamikor 1944-ben): Szentegyházán, Fe'szegen az egyik család házában a hátsó szobában még németek voltak, a másik szobában már oroszok. A család az oroszokat meg akarta állítani, hogy ne menjenek a hátsó szobába, de nem tudták. Elmenekült a család. A német a belépő orosz fején szétverte a világítót, a katona lángra gyulladt, leégett az egész ház. Tilos volt oltani a tüzet. A család rokonoknál, ismerősöknél vészelte át a háborút.
Kőbánya, már bevonultak az oroszok. A dédnagyanyám a gyerekekkel egy pinceközösségben volt óvóhely gyanánt. Jöttek az orosz katonák, a dédnagyanyámról. bebújt az ágyba, fejkendőt öltött, mint egy vénasszony, és betakarta magát. Egy orosz katona le akarta rángatni róla a takarót, de nem hagyta. A többi ott lévő környékbeli könyörgött neki, hogy ne csinálja ezt, menjen az orosz katonával, mert mindannyiukat megöli. Végül az orosz otthagyta őket, a dédnagyanyám igy megúszta "krumplipucolás" nélkül.
Székelyföld, az orosz (akarom mondani szovjet) bevonulás idején: a német katonát a nagyapámtól 20 méternyire, az erdő szélén lelőtte pár orosz katona lesből. A holttestet aztán a cigányok meztelenre vetkőztették, a testet pedig elásták az erdőben. (Hány ilyen "eltűnt" ember volt a háborúban, aki sosem került aztán elő?)
A Tisza melletti faluban: a németeket az oroszok váltották. A Tisza hídjánál voltak robbantások, meg jöttek néha a repülők bombázni. Amikor volt idő, a kertben lévő földbunkerban húzták meg magukat nagyanyámék, mikor nem, akkor a házban. A sarokba kellett állni, az biztonságosabb volt. Amúgy a településen minden harc nélkül váltották egymást az oroszok a németekkel. A németek kulturáltabbak voltak, fegyelmezettebbek, és mindig volt náluk csoki, és "Hitler-szalonna" (birsalmalekvár szerű szilárd, kocsonyás, édes lekvár). A német katonák az ablakból titokban mindig adtak a nagyanyámnak csokit. Az oroszok sáros csizmával feküdtek az ágyba elszállásoláskor. Dédnagyanyámék szóltak a tiszteknek, akik rászóltak a kiskatonákra. Bármit főztek - mindenféle szovjet kaját -, a nagyanyámnak adtak először belőle. ("Biztos féltek, hogy mérgezett.") Az egyik orosz idős bácsi - valószínűleg nem olyan öreg, csak ápolatlan -, egy orosz katona adott a nagyanyámnak egy kanalat, amit a mai napig őriz, használ.
Székelyföld, Tisza mente - de gondolom máshol is: a lövészárkokba, tankcsapdának állított árkokhoz menni egyet jelentett a teljes betetvesedéssel. Székelyföld: a lövészárkok körül a fűszálak hajladoztak a tetvektől. Az ember ha kiment arrafelé, utána egy üstben ki kellett főzni a ruháját. A hamut tették bele a vízbe - mert az lúgosít -, és azzal főzték ki a ruhákat. A katonák annyira tetvesek voltak, hogy csak letolták a gatyájukat, és söpörték magukról a tetveket. A ruhák kifőzése után is iszonyat büdös volt minden. A tetvek iszonyat bűzt hagytak maguk után. A városokban pedig poloskák, ágyi poloskák voltak, amik teljesen véresre csipdesték az embert. Az oroszok nem tudtak fürödni, tisztálkodni rendesen a háború alatt. A környezetükben mindenki tetves lett.
Bihar megye: Az oroszok által megerőszakolt lányok közül, mikor kiderült, hogy terhesek, többen felakasztották magukat.
Székelyföld, még a németek alatt: A nagyapám gyerekként az Olton (?) keresztül vitte az utánpótlást a németeknek. Nem tudott úszni. A folyó annyira meg volt duzzadva, hogy a marhák, amik a szekeret húzták sokszor csak úgy kalimpáltak a vízben. Nagyapám a szekéren volt a lőszereken, ami szintén alá-alá merült. A túlpartra a kiszállóhelytől kb. 10méterrel lejjebb kerültek partra, onnét még föl kellett menni. Volt egy ember (Gyuri bácsi?), aki mondta ezeknek a fiatal székely srácoknak, mint a nagyapám, hogy figyeljenek rá, ő majd hazaviszi őket. Mire visszaértek a szülőfaluba, már újra el is kapták őket, hogy szállítsák az utánpótlást. A nagyapám ekkor Kolozsvárig kellett, hogy menjen a szekér utánpótlással. Nagyon félt. (Ezt a történetet ma hallottam először tőle, pedig nagy történetmondó.)
Kőbánya. A nagyanyám haját fésüli a dédnagyanyám (svábok). A nagyanyám visít, mert húzza a haját. Jön a német katona fegyverrel a kezében, hogy hagyja abba a dédnagyanyám a gyerek bántását, mert különben lelövi őt.
Kőbánya. Az orosz katonák a pincében vizeltek a szalmára. Oda, ahol a boroshordók voltak letakarva a szalmával, de nem vették észre szerencsére.
Székelyföld, Bihar megye, Tisza mente, Kőbánya. A németek nem fosztották ki a házakat, pajtákat. Az oroszok felették, amit tudtak, majd elvitték az értékesebb jószágokat, kocsikat, értékeket.
A háború után a sváb nagyanyámék titokban gyarapodtak, nehogy kulákoknak kiáltsák ki őket, a székely nagyapámnak 1947. februárjában át kellett szöknie Magyarország mai területére - és otthagynia földet, erdőt, gazdaságot -, hogy ne vigyék el a szovjetek román hadisarcként. Mindenkinek elölről kellett kezdenie mindent.
Kérdezzétek Ti is meg az idős rokonokat, mit éltek át. Vajon Te mit hordozol magadban családi szinten, amiről nem is tudsz?
