Régóta tervezem, hogy írok erről a villamosjáratról, a 24-esről. Érdekes. Ha ránézünk a térképre, tulajdonképpen ez az utolsó, belső városi korgyűrűs villamos Pesten. Én a tőle befelé eső részt számítom már jó pár éve a város belsejének, ami kívül esik rajta, az már az átmeneti zóna a külváros felé. Igazából elég fontos járat is, mivel az M2 és M3 metróvonalak és a Pesttől délre közlekedő HÉV-vonalak között a Keleti - Nagyvárad tér - Vágóhíd vonalon ez teremti meg a legrövidebb összeköttetést, még ha sokan ezt nem is tudják, használják ki. A középső és külső VII. és VIII. kerületi lakosok pedig a Nemzeti Színház és a MűPa felé vele közlekedhetnek a leggyorsabban.

De nem közlekedési okokból írok most a 24-esről, hanem a rajta utazó emberek miatt, s amiatt, hogy ezzel a járattal utazom nap mint nap. Igazából ide lehetne venni a 28-ast is az Orczy tértől a Blaháig. Ez a két járat adja Józsefváros középső részében lakók egy jelentős hányada számára a legfőbb és leggyorsabb, legpraktikusabb közlekedési lehetőséget, ezek a vonalak hordják rá az M2-es metróra az embereket. De most inkább csak a 24-esről írnék. Tényleg érdekes járat. Ha valaki nem ismerős erre, és erre téved, teljesen más lesz a benyomása a különböző időpontok szerint. Vasárnap este például a járat általában tele van jól szituált fiatalokkal, akik egymással beszélgetnek, bőröndöket cipelve szállnak föl rá a Keletinél. Nyilván vidékről jönnek föl Pestre kollégiumba, albérletbe. Hétköznap reggel megint más arcát mutatja a villamos: munkába igyekvő átlag polgárokkal találkozhatunk, akik között fel-fel tűnnek jóval szegényebb egyének, de igazából ha az ember ezt a társaságot beleképzeli egy új Combinoba, akkor nem lenne nagyobb különbség a 4-6-os utazóközönségével. De napközben... napközben mutatja meg a kerület ezen részének igazi arcát. Nem, nem a cigányokról/romákról beszélek. Hagyjuk a cigányozást, nem etnikai okai vannak itt alapvetően a problémáknak. A szegénység. A szegénység az, ami megmutatja magát ilyenkor. A Nagyvárad tértől a Keleti pályaudvarig lévő megállókban álló, közeli kis utcákból előjövő szegény emberekről beszélek. Ez a szegény-bélyeg nem csak a ruhákon látszik, érződik a beszélgetések stílusán, témáin, hanghordozásain. Mióta itt élek a kerület ezen részén, ez az, ami feltűnik nap mint nap. A szegénység persze magával hoz sok minden egyebet is. A szükség meglátszik az arcokon. Sokszor el-elmélázok egy-egy embert nézve, elképzelve, hogy nézne ki, ha lenne arra pénze, hogy magára is tudjon többet fordítani. Döbbenetes, mennyi mindent ki lehetett volna hozni emberekből. De sokszor talán már késő, úgy látom. Férfiak, akiknek napi rutinná vált a reggeli ivászat, suhancok, akik bandázva, kétes ügyletekből szerzik a szórakozásra valót, harmincas nők, akiken még látszik, jobb körülmények között gyönyörűen lehettek volna, de már csak a szépség lehetőségének bukását figyelheti meg rajtuk az ember. Elcsigázva ülnek, néznek maguk elé értelmetlenül. Édesanyák, akik gyönyörű gyerekeikkel utaznak, de mikor megszólalnak, akkor az ember megdöbben, milyen szavakkal, milyen stílusban beszélnek a gyerekekhez. Nem mondom, hogy a pénz közvetlenül széppé teszi az embert, bár ez is igaz részben. De úgy látom, egy bizonyos szint alatt már a pénzhiány által kifejtett hatás eredményezheti, hogy az emberek kevésbé tartják fontosnak, hogy foglalkozzanak magukkal, olyan mértékű csüggedtség lesz úrrá rajtuk.
Persze nem ez a túlnyomó többség, de ha már a városi átlagnál jelentősebb nagyobb arányban fordul elő erre ilyen, az ember észreveszi, és hajlamos kiterjeszteni ezt minden 24-esen utazóra, minden erre járóra, minden itt élő emberre.
Errefelé két ismerős találkozásakor tipikus beszédtémák utazás közben a munkakeresés sikertelensége, a tehetősebb rokonok külföldre vándorlása, a pénztelenség... a kilátástalanság. Persze manapság ez szinte mindenfelé téma...

De szerencsére nem ennyire vészes a helyzet. Vannak, akiken látni, küzdenek, nem hagyják (el) magukat. Vannak új betelepülők, mint én, akik gyönyörűnek látják ezt a haldokló Harlemet. Mert akárhogy is van, ez a világ már eltűnőben van. A város közepén járunk, a 21. században. Az Orczy-kert Nemzeti Közszolgálati Egyetemes rehabilitációja lassan elindul, a Magdolna negyedet folyamatosan pofozgatják - bár még sokáig tehetik, gyanítom -, a Corvin-negyed is tovább nyúlik... a válság csak késleltetni tudja az új épületek építésének elmaradása, eltolódása által a negyed egykori világának kimúlását, meghosszabbítja annak halovány pislákolását, de megállítani talán - remélhetőleg - nem tudja. Még ott állnak a prostik a kis utcákban, de minden harmadik sarkon rendőrök figyelnek. Még működnek a drogtanyák a dzsumbuj legbelsőbb utcáiban, de már messze nem élik fénykorukat. A környék változik. Lassan, de biztosan. A kérdés csak az, mi lesz azokkal az emberekkel, akik egykor itt éltek, itt élnek. Be tudnak majd illeszkedni a változó környezetbe, vagy... vagy mi? Nem tudom. Lehet túl optimista vagyok, mert én is ideköltöztem, de igazából minden marad a régiben. Végül is ez mindig egy munkás negyed volt, tele szegény emberrel. Már a dualizmusban is itt élt a legtöbb felföldi szlovák munkás, akik itt laktak Városunk nagy építkezéseinek munkásaiként. Aztán a szocializmusban is özönlöttek ide a szegény vidéki legények szerencsét próbálni. Nem tudom.
Az újonnan épült lakótömbökre én úgy tekintek, mint a gazos kertbe elültetett virághagymákra. Ott vertek gyökeret, ott egy kis külön világot alkotnak. Élesen eltérnek a környezetükről. A kérdés csak az, hogy ezek az új valamit hozó magok, gumók, hagymák képesek lesznek-e tartósan megmaradni egy ilyen környezetben, s második lépésként terjeszkedni, hatásukat kiterjeszteni környezetükre is, vagy pedig bezárkóznak kis világukba, s végül majd elsorvadnak, megadva magukat az őket fojtogató régi pusztulásnak.